Zenélő mozdulatok – Beszélgetés Galambos Erzsivel




Szigorú követelményeket állított önmaga elé Galambos Erzsi, akinek pályája során megadatott, hogy a Latabár színészdinasztia öt tagjával is együtt szerepeljen. A József Attila Színházban huszonnyolc éve fontos kihívások várják a művésznőt, csakúgy, mint a magánéletben…

- A születési időpont csak egyszerű dátum – mondja Galambos Erzsi meglepett megjegyzésemre, miszerint nyolcvanadik születésnapja közeledtén valósággal megfiatalodott.
A haját mintha szőkébbre festette volna, a szokványosan oldalt választott frizura helyett kissé tépett frufru és bohókásan kifelé kunkorodó tincsek keretezik gondosan sminkelt arcát. Fogyókúrázik, hogy minél könnyedebben táncolhasson a József Attila Színházban rendezendő önálló születésnapi estjén. Amúgy is rendszeresen játszik, Fáncsit alakítva a Mici néni két életében. Laptopját mindig magánál hordja, és nemrég vállalta a költözködést, hogy közelebb lakhasson lányához és családjához.
- A géneké a döntő szerep – folytatja -, persze odafigyelek az életvitelemre is. Nem iszom, harminc éve nem cigarettázom, és a legfontosabb, hogy legbelül ne adja föl az ember az idő múlásával folytatott harcot. És a megjelenésem is hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

Na, gyerekek, ki szeretne följönni a színpadra?

Hatvannégy éve van színpadon, és ebbe nem számította bele azokat az éveket, amikor Lakner Bácsi Gyerekszínházába járt, előtte pedig nyolc esztendeig balettozott.
- Vasárnaponként tehetségkutató versenyeket szervezett Lakner Artúr, majd pedig idősebbik lánya, Lili vitte tovább a vállalkozást – meséli. – Megkérdezte a közönséget: “Na, gyerekek, ki szeretne följönni a színpadra?” Ha látott a kis vállalkozókban rátermettséget és kedvet, beiratkozhattak a gyerekszínházba, idővel pedig szerepet kaptak az Édes mostoha vagy a Pál utcai fiúk előadásban. De forgatásra is sokan mentek közülük.
Beszélgetőtársam tízévesen olyan tehetségesnek bizonyult, hogy tandíjat sem kellett fizetnie. Az akkori kezdő társulatból megemlíti Kalmár Tibort. Meséli, hogy a Békeffy István gyerekszíveket meghódító Latyi-Matyi könyvsorozata nyomán készült operettszínházi előadásban kismanóként egyszerre három tagjával játszott együtt a legendás Latabár színészdinasztiának. Máig emlékszik rá, hogy milyen tisztelettudóan viselkedett, napi találkozásuk alkalmával még kezet is csókolt Latabár Kálmán az apjának.
- Később a két ifjabb Latabárral is összehozott a sors a színpadon, úgyhogy bizton állíthatom: akármilyen pletykák terjedtek is el, a családjukban nem volt szokásos a durva beszéd – szögezi le. – Az más, ha valaki a próbán, dühében, mert nem sikerül valamit megoldania, képletesen szólva “földhöz vágja” magát, az velem is megesett. A zaklatott idegállapot a feszített munka miatt nem csoda.
- Annyi remek színésszel szerepeltem együtt, akik sajnos már a mennyei színpadon játszanak, és rettenetesen hiányoznak: Honthy Hanna, Feleki Kamill. Aztán Rátonyi Róbert, akivel az Operettszínházban a fél életemet töltöttem el, és rengeteget tanultam tőle a szakmáról – idézi fel. – Eleinte az első próbákon megkérdeztem, tudja-e már a szerepét, mert én még nem tanultam meg tökéletesen, mire azt válaszolta, hogy ő sem. Aztán kiderült, hogy betéve fújja. És elmagyarázta, hogy ha a próbán azon töri a fejét, mi is a következő mondat, akkor nem tud a hogyanra, a színpadi megjelenítésre figyelni.

Nem lehet félig táncolni és félig énekelni

- A színjátszáshoz háromszoros és nagybetűs Tehetség kell – vallja a művésznő -, meg fegyelem, szorgalom és komoly mesterségbeli tudás. Az öcsém, Ferenc, akire nagyon büszke vagyok, a finommechanikai vas- és fémesztergályos szakma elsője volt Magyarországon. Kétkezi munkás létére művész, és én azt gondolom, hogy a színészet ugyanígy mesterség. Az önmagammal szembeni szigor megkövetelte, hogy egyetlen előadáson se menjek ki úgy a színpadra, hogy előtte ne énekeljek be, és ne próbáljam ki, hogy milyen magasra tudom lendíteni a lábamat. Nem mintha a néhány centiméternyi különbséget észrevette volna a közönség, sokkal inkább nekem kellett tudnom, hogy aznap mire vagyok képes.
A Halhatatlanok Társulatába a közönség által örökös tagnak választott, majd a korábbi Érdemes és Kiváló Művész elismerés után Kossuth-díjat kapott Galambos Erzsi egyetemei a vidéki színházak voltak, Miskolcon, Kecskeméten, ahol – mint mondja – véres verejtékkel kellett elsajátítania azokat az ismereteket, amelyeket mások a színművészetin szerezhetnek meg. Húszéves operettszínházi gyakorlattal a háta mögött ő is szívesen bekapcsolódott volna az utánpótlás nevelésébe, de ez az álma nem vált valóra. Méltán büszke rá, hogy a musicalt korosztálya vezette be a magyar színpadra. Mintha neki találták volna ki annak idején az énekesi, táncosi és színészi kvalitásokat egyaránt követelő műfajt, amely egész embert kíván, ahogy a művésznő mondja: nem lehet félig táncolni és félig énekelni.

- Csodálatos és sokszínű szerepeket kaptam a József Attila Színházban is az elmúlt huszonnyolc évben – tűnődik el -, hiszen 1983-ben ide szerződtem. Egyik kedvenc szerzőm, Brecht két darabjában is játszottam, miközben észre sem vettem, hogy áttértem az anyaszerepkörbe. De voltam Luka Gorkij Éjjeli menedékhelyében, béna, loncsos, fogatlan öregasszony a Villonban. Büszke vagyok, rá, hogy részt vehettem a Léner Péter rendezésében bemutatott a Szabadság-hegy című előadásban. Nagy drámai feladat volt eljátszani a mosónőt, akinek darabos a járása, a gesztusa, miközben rólam Dayka Margit egyszer azt mondta, hogy zenélnek a mozdulataim. És kihívás megjeleníteni Fáncsit a Mici néni két életében; bonyolult egy nem szimpatikus figurát rokonszenvesen eljátszani.

Otthon a nagymama figuráját alakítja

Magánéletében másik szerep is várja nap nap után Galambos Erzsit; a nagymama figuráját alakítja otthon a legnagyobb örömmel és természetességgel.
- Negyvenéves voltam, amikor a lányom született – emlékezik vissza -, és az ő kiskorában engem rengeteg színházi és tévés szerep várt, emiatt Eszternek gyakran édesapja, Petrovics Emil volt a dajkája, bébiszittere, etetője és sétáltatója. Most az unokámmal, Zsófikával próbálom pótolni az akkor elmaradtakat. Azt mondják, hogy külsőre hasonlít rám, de én a tulajdonságbeli egyezéseket is észreveszem. Ő most középső csoportos. Az óvodában tanul verseket és táncol is. Néha el-elgondolkodom, hogy noha minden családtagtól tehetséget örökölt az unokám, kívánom-e neki, hogy egyszer majd az én pályámat kövesse, ezt az édes-keserűt, boldog-szomorút, gyötrelmes-gyönyörűt.(MTI)

Rövid URL: https://www.musicmagazin.hu/?p=2747

Beküldte: - dec 5 2011. Kategória Zenei hírek. Tudod követni a válaszokat ezen keresztül RSS 2.0. Egy választ vagy a trackbacket tudsz hagyni ha belépsz

Hozzászólások:

Képgaléria

:
Bejelentkezés | Designed by Zenei magazin