Tátrai Tibor kalandos élete, interjú




A magyar rock történetének legendás alakja drámai gyerekkor és balhés kamaszévek után került reflektorfénybe.

– Miért lett belőled zenész?

– Hatodikos koromban megbolondultam a gitárzenéért, amikor meghallottam a Shadows együttest. Én nem Rolling Stones-os voltam, hanem beatleses, és nem AC/DC-s, hanem knopfleres. Mindenben a tiszta, szép muzsikát kerestem, pár évtizede már csak klasszikus zenét hallgatok, ez nyugtat meg, és elvetemült modern dzsesszt is, de sokkal kevesebbet.

– A zenével párhuzamosan sokáig sportoltál.

– Angyalföldi gyerek vagyok. Drámai körülmények között nőttem fel. A szüleim összeverekedtek, és nagyon korán szétugrottak. A nagyszüleim neveltek, utoljára akkor voltam a szüleimmel, amikor az általános iskola második osztályába jártam. Anyai nagymamám nagyon erkölcsös, karakán asszony, parasztkáder, az első hazai női művezető volt az Orion gyárban. Negyvennyolc fős osztályba jártam, csak kanokkal, akiknek a hetven százaléka ZIL-sofőr lett, amikor elvégezte a nyolc általánost. Focizni nem szerettem, de verekedni kötelező volt. Birkózni kezdtem, majd utána bokszolni. Edzés előtt lementem, és a bőrbábuval száz csípő jobbra, száz csípő balra… Ez volt a jó reggelt kívánok, és csak utána kezdtünk bemelegíteni. Amikor három év múlva átmentem a bunyósokhoz, már nagyon erős voltam. Tizenhat évesen, épphogy megnyertem a magyar ifjúsági bajnokságot, már a gitár mellett döntöttem. Megismertem Radics Bélát. Életemben először a Danuvia Művelődési Házban láttam a Gibson gitárjával játszani. Ennél több nem kellett egy kis proli gyereknek, aki idáig a nagymutter hóna alól nézett ki a világra. Addig csak az Orion rádió volt, amit hazahozott a gyárból, és amikor „felcsövesedtünk”, lett egy fekete-fehér Budapest tévénk, ennyi volt a kultúra.
– A roadja (road: hangszer- és felszereléscipelő) lettél Radics Bélának. Hogyan tudtál a közelébe kerülni?

– Volt egy két évvel idősebb basszusgitáros haverom, egy hasonló proli gyerek, mint én, de neki nagyobb volt az arca. Fölszemtelenkedtünk a színpadra a függöny mellé. Én olyan voltam, hogy még a kérdezéstől is, hogy meg merjek-e ilyet próbálni, összetojtam magam, ő meg az a típus volt, aki odamegy, ácsorog, aztán megkérdezi, hogy szabad-e. Egy idő után megtűrtek. Tisztességes voltam, nem tülekedtem, csak barátkoztam. Kiderült, hogy sportoló vagyok, ami Bélának rettenetesen tetszett. Mindjárt vihettem a gitárját, mondván, így nem kerülhetünk olyan helyzetbe, mintha nem bokszoló vinné.

– Mikor mutattad meg neki, hogyan játszol?

– Az iskolát abbahagytam, volt is botrány belőle. Ráértem, cipeltem a gitárt, és pakoltam a cuccot, mentem velük mindenhova. Alakítottunk egy roadzenekart. Amikor ők befejezték a próbát, és elmentek, mi kipakoltunk, és gyakoroltunk a szerelésükön. Ez ment egy-két hónapig, de lebuktunk. Egyszer Béla visszajött, és sírt a röhögéstől. Még zenész is alig volt, nemhogy zenész road. A következő szilveszterkor annyira leitta az agyát, hogy éjfél előtt fél órával feküdt a zongorán, és nem volt hajlandó feléledni. Én tudtam négy-öt nótát, és beálltam helyette. Radics egy óra múlva észhez tért, és akkor már együtt játszottunk. Rövid idő múlva bevett a zenekarába, és kísérhettem az „öreget”. … ->A teljes interjú az otvenentul.hu oldalon.

Rövid URL: http://www.musicmagazin.hu/?p=2831

Beküldte: - dec 18 2011. Kategória Rockzene, Zenei hírek. Tudod követni a válaszokat ezen keresztül RSS 2.0. Egy választ vagy a trackbacket tudsz hagyni ha belépsz

Hozzászólások:

Képgaléria

:
Bejelentkezés | Designed by Zenei magazin